Kedves Ábel!
Már ezerszer elképzeltem, hogyan
fogom megírni ezeket a bizonyos leveleket, amiket csakis akkor olvashatsz el,
ha én már nem leszek. Először nem akartam belekezdeni, de valami azt sugallta, jobban
járok, ha papírra vetem a gondolataimat.
Borzasztóan
nyálas ötletnek véltem, mint abban a pocsék könyvben, amivel az első házassági évfordulónkra leptél meg. Tudod,
amit a Szerelmünk lapjai helyett
vettél, mert összetévesztetted a címeket. Mégis, ahogy elővettem a
jegyzetfüzetem, egyből tudtam, hogy egyszer, évek múlva örülni fogsz a
levelemnek. Egy részem tudatni akarja veled, hogyan is éltem meg a közös életünk
minden pillanatait a megismerkedésünktől, a viharosabb időszakokig. Az első találkozásunkat,
a randijainkat, vagy azokat, amikről nem meséltem neked, mert a mai napig fájó
emlékeket ébresztenek bennem. Aztán arra is rájöttem, ha egyszer a gyerekeink
megkérdezik, hogyan jöttünk össze, akkor hétszentség, hogy nem ezt a sztorit
kapják, hanem egy sokkal rózsaszínebbet, amitől majd ájuldozni fognak. Igen,
azt a mesét is kitaláltam már, de majd egy másik levélben írom meg neked, ha én
nem lennék ott, hogy elmondjam nekik.
Nyálas, viszont szentül meg
vagyok róla győződve, előbb vagy utóbb elkezdi érdekelni őket. Most viszont
csak rólunk van szó, meg azokról a személyekről, akiknek köszönhetően
eljutottunk oda, ahol jelenleg tartunk. Megpróbálok mindent leírni.
Hosszú lesz, de legalább megérted, mit miért
tettem annak idején. Ebből választ kapsz mindenre. Még azt is megláthatod, miképpen
változtál meg akkoriban, és hogyan láttalak én.
A történetünk azon a nyáron
vette kezdetét, amikor én fent laktam Budapesten az unokanővéreméknél. Éppen
végeztem a gimnáziumban, és minden barátom a fővárosban kezdett új életet. Én
csak felruccantam kicsit a rokonokhoz. Katáék akkor várták az első gyermeküket,
Blankát, és a férje éppen Amerikában volt üzleti ügyben, de nem akarta Katát
egyedül hagyni, én pedig éppen ráértem. Ha nem értem volna rá, tuti nem
találkoztunk volna soha, így tényleg a sors hozott össze minket. Attól a
pillanattól kezdve hiszek abban, hogy minden okkal történik.
Meleg nyári július volt, és
én nagyon unatkoztam. A ház összes könyvét elolvastam, az internet nem igazán
üzemelt rendesen, akadozott a rengeteg esős idő miatt. Ennek köszönhetően bőven
jutott időm az unokatestvérem agyára menni, aminek ő nem igazán örült.
Próbáltam nem túlságosan idegesítő lenni, de tudod, milyen vagyok, ha úgy
igazán izgő-mozgó üzemmódra kapcsolok. Szerintem erről nem kell bővebben
mesélnem. Állandóan én akartam csinálni mindent, ami odáig fajult, hogy ha
tehettem volna, akkor még pisilni is elmentem volna helyette. Katának nem volt
szüksége segítségre, pontosabban, amit meg tudott csinálni maga is, azt megtette,
míg olyan egyáltalán nem akadt, amit nehézkesen, de nem sikerült volna
megoldania. Igazán leleményes volt a terhessége alatt. Én azért kellettem neki,
hogy ha beindul a szülés, legyen, aki bevigye a kórházba, és körüzenetet küldjön
a rokonoknak, hogy tudják, hamarosan megérkezik az új jövevény.
Jó kis feladat volt.
Ennek köszönhetően hívta fel
a telefonomról az egyik legjobb barátnőmet, Pankát. Emlékszel Pankára, ugye? Vele
a gimi első osztályában ismerkedtem meg, csak úgy, mint Daniellával és
Ricsivel. Ő azon a nyáron költözött fel a fővárosba a nagyszüleihez, még
szeptember előtt, mielőtt elkezdte volna az egyetemet.
– Ki
kéne mozdulni – mondta nekem, de én visszautasítottam minden lehetőséget, amit
felajánlott.
– Nem hagyatom itt Katát. Mi
van, ha beindul a szülés?
– Rémesebbnél
is rémesebb eshetőségek merültek fel bennem, hogy mi történhet akkor, ha nem
vagyok Kata közelében.
Panka vett egy mély levegőt.
– Azt ígérte, nyugton marad, ha végre kimozdulsz. A
baba megszületése után nem lesz rá lehetőséged, és az unokatesód biztos benne,
van még egy nap a szülésig.
Felhorkantam.
– Ja, mert ő telepatikusan dumál a kis bogyóval, és
tudja, mikor akar megszületni. – Nem akartam szarkasztikus lenni, mégsem jött
össze.
Pár percnyi habozás után Panka folytatta.
– Vettem neked egy mozijegyet arra az új könyves
adaptációra, amit mától játszanak a moziban. Lia, elmész arra a vetítésre,
addig kikapcsolódsz, és legalább mindketten kipihenitek magatokat. A mozi nincs
messze. Ha, tegyük fel, gond lenne, azonnal haza tudsz rohanni. Rendben?
Ha nemet mondok – és majdnem nemet mondtam –, akkor
talán másképpen alakult volna az a nap.
– Legyen! – vágtam rá, mert nem tudtam kifogást
emelni, meg amúgy is kíváncsi voltam arra, vajon a filmkészítők mennyire tértek
el a könyvtől.
– Kata már kinyomtatta a jegyeket. Kettőkor kezdődik,
de inkább legyél ott egy órával előbb, mert ahogy téged ismerlek, tuti lekésed.
– Nem is szoktam késni.
Ez volt életem egyik legnagyobb hazugsága.
– Aha, persze!
Panka felnevetett, én meg grimaszoltam.
– Mostantól nem kések.
– Mennem kell, mert nagyival vásárolni megyünk. Aztán
este kirúgunk a hámból.
– Kivel akarsz kirúgni?
– Ricsivel, Daniellával, Gergővel és… – pár másodpercnyi
néma csend következett – …veled. Nem
úszod meg este sem. Ha nem jössz szép szóval, akkor viszünk erőszakkal.
– Lenne értelme hadakoznom veletek?
– Esélyed sem lenne.
Ha összefognának ellenem, abból csak én jöhetek ki
vesztesen. Ezért végül nem is ellenkeztem, és jól tettem.
Miután elköszöntem Pankától, összekészülődtem, és
indulás előtt megígértettem Katával, bármi történik, azonnal hívjon fel. A
jegyekért vissza kellett szaladnom a házba, mert majdnem otthagytam őket.
Szerencsére még a busz megérkezése előtt észrevettem, mennyire figyelmetlen
voltam. Annak a pillanatnak köszönheted, hogy azóta a túlzott figyelmességemmel
megyek a te agyadra, de legalább soha sem hagytunk otthon semmit és senkit, ha
elutaztunk valahová. Szívesen!
A plázában, miután kiélveztem a kellemes hűvösséget,
konstatáltam, mekkora mázlista vagyok, amiért nem kell sorban állnom, mert alig
lézengtek a mozinál. Odamentem ahhoz a pulthoz, amelyik mögött te álltál. Volt
rá lehetőségem, hogy a melletted álló haverodhoz lépjek, aki ugyanolyan
precizitással szolgált volna ki, mint ahogy te tetted. Én mégis téged
választottalak. Esküszöm, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába,
amikor megláttalak. Egyszer azt mondtad, te is észrevettél engem, de akkor még
csak úgy kezeltél, mint a többi vendéget, akit ki kellett szolgálnod.
Nos, azon a napon valami egészen új vette kezdetét.
Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy mi egymás végzetei leszünk, már ha
fogalmazhatok ilyen drasztikusan.
Jól emlékszem, te szólaltál meg előbb a pult másik
oldaláról.
– Helló, mit adhatok?
Mosolyogva kérdezted, én meg úgy bámultalak, mint aki
totál ledermedt.
– Hahó! – szóltál rám újra, amikor már fél perce csak
álltam veled szemben pislogás nélkül.
– Szia! – nyögtem ki végül. – Egy kis kólát, egy nachost
és egy kis pattogatott kukoricát szeretnék.
– Milyen legyen a nachos?
– Sós, az öntet meg sajtos.
– Rendben.
Kedvesen rám mosolyogtál, én meg magamat szidtam,
amiért csak egy semmit érő szürke halásznadrág, meg egy fekete top volt rajtam.
Na, nem mintha reménykedtem volna abban, hogy egy olyan helyes srác, mint te,
aki ráadásul még idősebb is tűnt nálam, hipp-hopp belém szeret. Ilyesmiről álmodni
sem mertem.
Azok a gyönyörű
csokoládébarna szemeid egyszerűen megigéztek, amikor először találkozott a
tekintetünk. Bár csak sejteni lehetett, micsoda izmok feszülnek a fekete
egyenruha alatt, azért el tudtam képzelni, milyen tökéletesen nézhetsz ki. Nem
tévedtem.
– Tessék, adhatok még valamit? – tértél vissza hozzám.
Mindent letettél a pultra, én meg csak ámultam, hogy milyen
gyorsan összekapkodtál.
– Neeem, köszi – ráztam meg a fejem.
A kábulattól még sokáig furcsán nézhettelek téged, és
ami azután jött, arra nincs más magyarázat, mint az, hogy totál szerencsétlen
voltam már akkor is.
Megmondtad mennyit kell
fizetnem a rendelésemre, én meg átnyújtottam neked. Amikor összeért a kezünk,
nekem a lélegzetem is elállt.
Szerencsére nem rajtam múlt az, hogy friss oxigénben
gazdag levegő jutott a tüdőmbe, mert máskülönben ott megfulladtam volna.
– Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz.
– Minden rendben – feleltem nagyot nyelve.
A legkellemetlenebb helyzet azonban csak ez után
következett, amikor rádöbbentem, hogy valahogy be is kéne juttatnom a kaját a
terembe. Hálát adok, amiért évekkel később ott voltál nekem, és a teherbíró
képességednek hála, te cipelted a mérhetetlenül sok cuccot. Az a bizonyos eset
soha többé nem ismétlődött meg neked köszönhetően.
De visszatérve hozzám… Hát nagyon nem jó megoldást
választottam a dolgok kivitelezéséhez. Amikor azt gondoltam, hogy egyszerűen
csak megfogom a kukoricás dobozt, hogy majd a hónom alá csapva simán belibbenek
vele, hatalmasat tévedtem. Talán nem kellett volna másodikként a kóláért
nyúlnom, mert amint megfogtam, megbillent, és végig folyt a szürke nadrágomon,
aztán a földön kötött ki. Ami nem rajtam landolt belőle, az pont a lehullott
pattogatott kukoricákra fröccsent. A nachost már meg sem mertem fogni.
– Kérsz egy rongyot? – ajánlottad fel nekem a
törlőkendődet.
Éppen a földön térdelve próbáltam összekapkodni a
földi szemetemet, amikor felpillantva, újra találkozott a tekintetünk. Még soha nem égtem annyira, pedig az életemben
számtalan peches pillanat adódott már, amire még emlékezni se jó.
– Nem, köszi – utasítottam vissza égő fejjel.
Elsétáltam a kukáig, kidobtam a szemetet, majd
visszatértem hozzád. A táskámból elővettem egy reklámszatyrot, és beletettem a
kukoricámat. Aranyosan kicsit öntöttél le a kólámból, meg a nachosom szószából
is, nehogy még az is a földön landoljon. Igyekeztem kedvesen mosolyogni,
bármennyire is kínos volt a helyzet.
– Rossz nap? – érdeklődtél, miután felmérted a
helyzetemet.
– Rossz élet.
Szerencsére nem jött más oda, így csak kevesen
szembesültek azzal, mennyire szépen sikerült bemutatkoznom neked.
– Azért jól vagy? – néztél
rám aggódó tekintettel.
– Igen, bár nagyon kellemetlenül érzem magam.
– Nyugi, láttam rosszabbat is.
– Köszi.
– Melyik filmre jöttél? – érdeklődtél.
– Arra a romantikusra, ami alapjaiban hasonlít a Szerelmünk lapjaira, viszont a
kivitelezés hagy némi kivetni valót.
– Még azt a filmet sem láttam.
– Sohasem láttad? – úgy néztem rád, mintha azt mondtad
volna, hogy elkaptál valami zombivírust, és agyakat eszel.
– A világon él olyan emberi lény, akinek ez kimaradt
az életéből.
– Van még időd pótolni, és a lányok többsége nagyon
szereti a filmet.
– Te szereted?
– Nagyon – válaszoltam mosolyogva.
– Megnéznéd velem egyszer?
Még csak elvétve sem mertem arra gondolni, hogy ezzel
akartál flörtölni velem. Pedig évekkel később kiderült, és nagyon jót röhögtem
rajta.
– Lehet, feltéve, ha nem vagy pszichopata
sorozatgyilkos. Ugye, nem vagy?
– Szerinted, ha az lennék, akkor bevallanám?
– Reménykedem benne.
Ezen felnevettél, én pedig elolvadtam, még annál is
jobban, mint előtte.
– Furi lány vagy te, tudod? – Az volt az első bók,
amit tőled kaptam.
– Más szerencsétlennek nevezett, de ez jobban tetszik.
– Mit szólnál ahhoz, hogy ha megvárnálak a filmed
végén, és elmehetnénk fagyizni? Nem vagyok pszichopata – esküdtél vigyorogva.
– Oké, de még a nevedet sem tudom.
– Ábel.
– Szép név.
Erre felhúztad a bal szemöldöködet, amit akkor szoktál
csinálni, amikor vársz valamire. Konkrétan, ebben a pillanatban arra vártál,
mikor nyögöm ki a nevemet.
– Lia – mutatkoztam be.
– Már megint csajozol? – kérdezte a munkatársad.
Ezt az alkalmat ragadtam meg ahhoz, hogy hátat
fordítsak neked, és meginduljak a jegykezelő felé.
Belül úgy éreztem, ha véget
ér a filmem, te már nagyon messze leszel a plázától, hiszen egy jóképű srác,
mint amilyen te is vagy, mégis mit akarhatott volna egy magamfajta csúnya
lánytól. Ezzel szemben egy kicsit reménykedtem benne, hogy ott fogsz rám várni
a teremajtó előtt.
A
kicsi remény győzött.
Ha választanom kellene,
akkor nem a két évvel későbbi viszontlátást választanám a mi ,,első”
találkozásunknak, hanem ezt a napot, Ami még csak a moziban vette kezdetét Az
utána következő események valami olyat indítottak el, amire senki, de senki sem
volt felkészülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése