MÁSODIK LEVÉL

Kedves Ábel!

  Tényleg ott álltál, amikor a film végén kiléptem a teremből. Meg kellett csípnem magam, hogy elhiggyem, valóban ott vagy, és nem csak a képzeletem játszik velem. A szemközti falnak támaszkodtál, és egy lánynak magyaráztál valamit. Már nem az egyenruhád volt rajtad, hanem egy fehér póló, ami még jobban kiemelte, mennyire izmos vagy. Ahogy néztelek téged, elöntött a forróság. Egy pillanatra teljesen elvesztem. Ott voltam tőled nem messze, és csak figyeltelek. Olyan másnak tűntél, mint mikor elhívtál fagyizni. Mintha nem is te lettél volna, hanem összetévesztettelek volna egy másik jóképű pasival, ami, valljuk be, képtelenség, mert belőled csakis egy létezik. Aztán a tekintetem a melletted ácsorgó gyönyörű lányra tévedt, akivel tökéletesen összepasszoltatok. Sokkal jobban illett volna hozzád, mint amennyire én valaha is. Az emberek könnyen hihették volna, hogy a barátnőddel vagy, annyira pezsgett köztetek a levegő.

Nem hallottam, mi volt a beszélgetés tárgya. Csak azt tudtam kivenni, hogy mindketten mennyire boldognak látszotok. Amikor a jobb kezeddel megérintetted a vállát, akkor szántam rá magam, hogy elkanyarodjak a mosdó felé. Nem bírtam volna tovább elviselni a látványotokat. Magam sem értem, hogyan tudtam észrevétlenül ott állni, és te nem vettél észre.

Épp felfrissítettem az arcom, amikor a beszélgetőtársadat pillantottam meg a tükörből, amint a kézmosóhoz sétál. Úgy tettem, mintha a telefonomat babrálnám, mert azt akartam, hogy ő végezzen előbb, és ne kelljen látnom, ahogy elhúzol vele. Rémesen esett volna, pedig akkor még csak egyszer beszéltünk egymással. Őszintén bevallom, féltékeny voltam a csajra. Irtó féltékeny.

– Ábel üzeni, hogy kint vár – fordult felém.

Senki sem volt a helyiségben, így véletlenül sem gondolhattam azt, hogy másnak intézte a mondandóját. A tükör felé fordulva a sminkjét kezdte el igazgatni. 

– Engem? – csak ennyit tudtam döbbenten kinyögni.

Még ma sem hiszem el, hogy ez a beszélgetés akkor lezajlott. Végig meg voltam győződve róla, hogy te vele akarsz elhúzni a plázából, nem pedig velem. Olyan lánynak tűnt, akivel szemben esélyem sem lenne, ha versenybe szállna érted.

– Igen, vagy nem tudsz róla? – nézett rám összeráncolt homlokkal.

– Ja, csak azt hittem, hogy te meg...

– A barátom haverja, ne gondolj semmi rosszra – nevetett fel.

– Lehetne arról szó, hogy ami itt elhangzott, az nem jut az ő tudomására? Kicsit égő lenne.

– Lakat a számon.

A mai napig fogalmad sem lehetett erről, de én most elárultam neked. Hogy miért? Talán azért, hogy megértsd, valójában mi is volt az oka a különös viselkedésemnek.

Elhagytam a mosdót, és te ott vártál rám. Lazán álltál, a kezeidet összefontad a mellkasod előtt, a napszemüvegedet meg a fejed tetejére toltad, amint kiszúrtál engem, ahogy felsétálok a lépcsőn. Nagyon édes mosoly terült el az arcodon, amikor közelebb értem, és végre elhátráltál a faltól, mielőtt azt hittem volna, odaragadtál.

– Szia! – köszöntél.

A szívem hangosan megdobbant a mellkasomban. Csodáltam, hogy nem tűnt fel neked.

– Szia!

– Már azt hittem, nem vettél észre, ezért megkértem Dinát, szóljon neked.

Ha akkor elmondtam volna az igazságot, miszerint azonnal kiszúrtalak, csak megint rám tört a nyomi énem, és inkább a vécébe menekültem, szerintem dilisnek gondoltál volna. Most így, pár évnyi házasság után, viszont már tudhatod, hogy nem vagyok százas.

– Bocsi, csak nagyon kellett vécéznem.

Végül is ebben volt némi igazság.

– Akkor indulhatunk? – kérdezted, és rám néztél azokkal a gyönyörű szemeiddel, amitől totálisan elolvadtam.

Bevallom őszintén, még jóval később, több évvel a hátunk mögött is képes vagyok elalélni a pillantásodtól.

– Természetesen. – Válaszoltam széles mosollyal az arcomon.

Emlékszel, hová mentünk utána? Jó, tudom, emlékszel, de azért megkérdezem. Pontosan! Az Édes álmokba. Pont azelőtti nap nyílt meg, és a protekciódat használtad, mivel az unokabátyádé volt a hely. Úgy emlékszem, hogy mielőtt odaértünk volna, egész úton áradoztál róla. Tényleg fantasztikus kis cukrászda volt. A rózsaszín falakon mosolygós muffinok bámultak ránk, és eléggé tágas volt ahhoz, hogy a rengeteg ember, aki betért oda felmérni a boltot, bőségesen elfért. Bár az egyik turistának köszönettel tartozom, amiért kifelé menet a fagyiját nyalva, nekem ütközött. Nem nagyon, csak annyira, hogy hozzád simulhattam.

Te a két karoddal átöleltél, mielőtt elvágódtam volna.

Arra a pillanatra örökké emlékezni fogok, mert akkor értél hozzám legelőször. A szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy találkozott a tekintetünk. Rajtad is látszott, mekkora hatással volt rád a közelségem. Az ajkaid szétnyíltak, akárcsak az enyémek. Melegség áradt a testedből. A szánk már csak pár millimétere volt egymástól, készen arra, hogy összeérjenek.

– Khm! – egy férfi köhintett, aki türelmetlenül ácsorgott mögöttünk. – Nem itt kellene romantikázni.

A sor előttünk megindult, mi meg túlságosan belefeledkeztünk egymásba, hogy feltűnjön nekünk. Pontosabban, abban a pillanatban, amiről legszívesebben azt kívántam, bárcsak sohase érne véget! Sajnos véget ért, és mi eltávolodtunk. Túlságosan is. Jó, nem úgy értem, hogy méterekre, de akkor majdnem olyan soknak tűnt.  

Képtelen voltam utána rád nézni, annyira zavarban voltam. Te viszont, tudom, hogy engem fürkésztél, mert éreztem. Azóta is mindig megborzongok, amikor néha engem figyelsz. Ez az én titkos megérzőképességem.

Végül két fagyikelyhet rendeltünk magunknak, aztán felsétáltunk az emeletre, és az egyik ablak melletti asztalhoz ültünk. A rádióból egy régi retró dal szólt, aminek a címére nem emlékszem, arra viszont igen, hogy rengetegen voltak körülöttünk.

– Minden lányt idehozol? – érdeklődtem.

– Tegnap nyílt meg a hely.

– Akkor én vagyok az első – mondtam vidáman.

– Ma tényleg, de összesítve a hatodik.

Ebben az volt a vicc, hogy később simán kinéztem volna belőled, de akkor még tényleg csak egy jó fiú voltál.

– Komolyan?

– Nyugi, vicceltem – nevettél fel azzal az eszméletlenül cuki nevetéseddel.

A humorod néha halálos, mégsem tudnék létezni nélküle – ezt jó, ha észben tartod.
– Örülök neki. Amúgy a barátnőd nem bánja, hogy velem vagy?

– Ha lenne, akkor tuti bánná, de nincs.

– Szuper! – örömömben felkiáltottam, amire felkaptad a fejed. – Akarom mondani, szuper, hogy nincs, aki kikaparná a szemem miattad – szépítettem.

– Veled mi a helyzet? Várnom kell, mikor bukkan fel egy csávó, hogy bemosson nekem?

– Nekem sincs senkim – mondtam szomorúan, miközben a fagyimat nyaltam le a kanalamról. 

– Nem tudok verekedni, szóval én is örülök, bár nem értem.

– Mit nem értesz? – néztem rád kíváncsian.

– Hogy egy ilyen gyönyörű lánynak, mint neked, miért nincs barátja.

Örültem annak, hogy akkor még ez volt a véleményed rólam. Sajnáltam, amikor később már másképpen tekintettél rám, de maradjunk egyelőre ennél a pillanatnál. A többi feszegetése még amúgy is ráér, nem kell előre sietni.

– Magam sem tudom – zártam le ezzel ezt a témát. – Mióta dolgozol a moziban?

– Négy vagy öt éve. Még gimnazistaként kezdtünk el ott melózni az egyik haverommal. Ő vett rá, mert a faterja ismer pár arcot, akik simán elintézték nekünk a melót. Azóta a haver már külföldön tanul, én meg maradtam a helyemen. Egyetem mellett húzós, de jó a fizetés.

– Mit tanulsz?

– Pszichológiát – hazudtad, bár akkor még nem tudtam, hogy miért.

– Barátnőm idén fogja elkezdeni.

– Az egyetem jó, és a tanárok sem vészesek. A zárthelyiek már keményebbek. Te még tanulsz, vagy már dolgozol?

– Igen. Ősszel kezdem a bolti eladós OKJ-s szakot.

– Az hiányszakma, és ha befejezted, jöhetsz ide melózni.

Két évvel később tényleg ott kötöttem ki, csak akkor már más körülmények között.

– Az unokatesód felvenne?

– Ha ő nem is, én el tudnám érni, hogy meggondolja magát.

Komolyan gondoltad, mert tényleg elérted.

– Köszi, majd visszatérünk erre.

Szerintem nem kell arról írnom, mennyire levettél a lábamról. A tekinteteddel, a humoroddal és a szövegeddel. Ahogy ott faltuk a fagyit, egy pillanatra elképzeltem, milyen jó is lenne, ha egy pár lennénk. Persze akkor még csak távoli ábrándkép volt az egész. Még álmodni sem mertem róla.

– Csörög a táskád – legyeztél előttem a kezeddel, mert én valahol fejben éppen a lagzinkat terveztem meg.

– Tessék? – tértem magamhoz az ábrándozásból.

– Valaki hív.

– Basszus! – Csaptam a homlokomra, és előkerestem a telefonomat, mert egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy Kata keres, hátha már futni kell a kórházba.

Nem ő hívott, hanem Ricsi, de mivel ott voltál, ezért gyorsan írtam neki egy üzenetet.

– Nem veszed fel?

– Á, csak Ricsi az! – legyintettem.  

– Ő egy haver?

– Miután egyszer véletlenül leégettem a golyóit, szerintem hálát mond a Jézuskának, hogy nem jött velem össze.

– Mit csináltál vele?

– Az ölébe borítottam a forró teát, de ha nem teszem, akkor nem beszélt volna ki a legjobb barátnőmmel, és akkor most nem élnének boldog párkapcsolatban. Néha szerencsét tud hozni az ügyetlenségem.

Éppen amikor kimondtam, a nyitott táskám tartalma kiborult, és az egyik tamponom a lábadhoz gurult. Nos, ha előtte nem sikerült megerősítenem benned, mennyire béna vagyok, akkor abban a helyzetben magad is rájöhettél. Piros pont azért, amiért nem rohantál el messzire, hanem segítettél összepakolni. Jólesett. Az meg pláne, amikor egy pillanatra összeért a kezünk.

Utána másfelé terelődött a téma, és olyan filmeket beszéltünk ki, amiket mindketten utáltunk. Örültem, amiért minden sötét gondolatom ellenére belementem abba, hogy együtt fagyizzunk. Örök emlék marad számomra ez a veled töltött néhány óra. Még sosem éreztem ennyire szabadnak és boldognak magam.

– És akkor lehugyoztam a lábát – mesélted nagy átéléssel.

Őszintén megvallva nem tudom, kinek a lábát pisilted le, de a mondatod megmaradt bennem, mert annyira nevettem rajta, hogy kicsordultak a könnyeim. A szememet törölgetve véletlenül a faliórára pillantottam.

– Már nyolc múlt? – döbbenten vettem észre, mennyire elszaladt az idő.

 Ha veled voltam, fel sem tűnt a percek sebes múlása. Katának szüksége lett volna rám, én meg veled szórakoztam. Emiatt kisebb bűntudatot éreztem. Arról nem is beszélve, hogy Pankáék el akartak vinni szórakozni.

– Igen, öt perccel.

– Mennem kell – ezzel a mondatommal nemcsak téged sikerült elkeserítenem, hanem magamat is.

– Nem maradsz még egy kicsit? – reménykedve néztél rám.

– Sajnos várnak rám – sóhajtottam. 

– Azt hittem, Hamupipőke éjfélkor rohan el, nem nyolc után.

– Rémes Hamupipőke lennék.

– Én meg rémes herceg – kontráztál rá.

Hazugság!

Akkor még tényleg olyan herceg voltál, mint amilyenre minden lány vágyott. Beleértve engem is.  Helyes voltál, aranyos, cuki, és még ott volt benned a gyermeki vadság, amit még nem mocskolt be a világ szennye. Akkor még tényleg egy herceg voltál. Csak később váltál a sötétség urává, aki már csak pusztításra volt képes. Tudod, mi ebben a szomorú? Az, hogy sokáig hittem, az egészről én tehettem egyedül. Az én hibám volt, hogy megváltoztál.

Miután elköszöntem tőled, rohanva érkeztem a metróhoz. Csakis ott tűnt fel, hogy egyszer sem kérted el a számom, ahogy én sem a tiédet. Magamban reménykedtem, hogy így vagy úgy, de látjuk még egymást az életben. És csodák csodájára, pár órával később tényleg találkoztunk.

HARMADIK  LEVÉL -  ELSŐ LEVÉL-->