HARMADIK LEVÉL

Kedves Ábel!

Az elválásunk után három órával már azon a régi szórakozóhelyen táncoltam, amit évekkel később újra meglátogattunk, mielőtt bezárták volna. A neve nem ugrik be, de valami állat volt angolul, mert akkoriban menők voltak az ilyen helynevek. Katának és a többieknek sokat kellett győzködniük, mire beadtam a derekam, de nem bánom. Azt jobban bánnám, ha nemet mondtam volna, szóval emiatt tartozom nekik egy köszönömmel. De térjünk is vissza arra a felejthetetlen nyári estére. A hangszórókból régi számok szóltak, és gép spriccelt ránk hűsítő vizet a meleg éjszakában. Én a koktélomat szürcsölve Gergővel beszéltem, aki másnap költözött ki Amerikába, hogy az egyik neves egyetemen tanuljon. Ez nem csak nekem, de Pankának is nehéz pillanat volt, mert előtte mindig elválaszthatatlanok voltunk, és ők akkor kezdtek igazán egymásra találni. Éppen az utazásról meg a lehetséges távkapcsolatukat tárgyaltuk, amikor elfordítva a fejem, megpillantottalak téged. Gyorsan pislogtam, hátha csak a meleg miatt képzelődtem, és valójában valahol messze jársz.

Ott ugráltál a haverjaid társaságában a zene ütemére. A jobb kezedben ott volt a kedvenc söröd, és velem együtt három másik lány bámult téged eléggé feltűnően. Nem a te hibád volt, hogy vonzottad a tekinteteket.

–  Ismered? – kiabálta bele a fülembe Gergő, aki észrevette, mennyire nézlek.

–  Fogjuk rá! – kiáltottam vissza, mert a zajtól csak így tudtunk kommunikálni.

Magam sem tudom, mit kellett volna mondanom rá. Csak azzal voltam tisztában, hogy a szívem képes lett volna kiugrani a mellkasomból, annyira hevesen vert. Ott álltál egy köpésre, én meg legszívesebben a nyakadba vetettem volna magam, mégsem bírtam egy lépést sem tenni feléd. A lábaim remegtek, a gyomromban meg bent volt az a furcsa érzés, amit csak a te jelenlétedben érzek.

–  Téged néz!

Gergő szavai még nagyobb hatással értek el hozzám. Néztél engem. Kiszúrtál a tömegben úgy, ahogyan én téged.

–  Kimegyek levegőzni – mondtam, és Gergőnek átpasszoltam az italomat megőrzésre.

A menekülést tekintettem a lehető legjobb megoldásnak. Távol akartam kerülni tőled. Őszintén, magam sem tudom az okát, de megrémített a tudat, hogy mennyi érzést vagy képes kiváltani belőlem, pedig csak aznap ismertelek meg. Nosztalgikus visszaemlékezni, mennyire furcsa érzések kavarogtak bennem. A friss levegőre kikecmeregve megkerestem Danielláékat, akik szintén nem bírták a benti meleget, és inkább kint romantikáztak. Kicsit távolabb álltam meg tőlük, mivel eszemben sem volt megzavarni azt, amit éppen műveltek. A korlátnak támaszkodtam, amikor újra megéreztem azt a bizsergető érzést. Akkor még nem tudtam a jelentését, de pár perccel később megálltál mellettem. Félve pillantottam rád, és a szám is tátva maradt, amikor a kinti lámpa fénye megvilágított. Mosolyt véltem felfedezni az arcodon. Közelebb hajoltál hozzám.

–  Követsz engem?

Megborzongtam a szavaid hallattán.

–  Persze, mert az a hobbim, hogy aranyos srácok után kajtatok – viccelődtem.

–  Mondjuk, egy ilyen csinos zaklatót szívesen elfogadnék. Amúgy mondhattad volna, hogy idejöttök szórakozni.

–  Még én sem tudtam, hová megyünk – mentegetőztem.

–  Szerintem nem véletlen ez.

–  Arra gondolsz, hogy a sors akarta?

–  Kezdek hinni abban, miszerint semmi sem történik ok nélkül.

–  Ez nagyon romantikus gondolat.

–  Ja, csak ne mondd el a haverjaimnak, mert ezzel cukkolnának.

–  Akkor lett egy közös titkunk.

–  Nagyon úgy látszik.

Együtt nevettünk fel. Pár percig némán néztük az égbolton megjelenő csillagokat. A kellemes kinti szél csiklandozta a bőrömet, és megkérdezted, nem fázom– e a vékonyka fehér szoknyámban. Azt mondtam, hogy egy kicsit, mire átölelted a vállamat.

–  Nincs kedved táncolni? – kérdezted meg, ahogy közelebb hajoltál hozzám.

–  De, nagyon is – bólintottam.

–  Jó, akkor menj be ugrálni, aztán gyere vissza.

Karon vágtalak. Komolyan, ezzel kicsit megtörted a szép pillanatunkat. Igen, picit haragudtam is rád, viszont mosolyt csaltál ezzel az arcomra. Utána megkérdezted, hogy szeretnék– e táncolni veled, és én a legboldogabb igent vágtam rá, amit az a szórakozóhely valaha is hallott. Egyszerűen lehetetlenség neked nemet mondani, és ahogy megérintetted a kezem, hogy visszavezess a helyiségbe, az minden álmomat túlszárnyalta.

Arra is emlékszem, hogy a Scorpions –  Wind Of Change című számára táncoltunk legelőször. Sok minden homályba veszett, de az tisztán rémlik, ahogy együtt énekeltük teli torokból kiabálva a dalszöveget. Évekkel később már csak a szomszédoknak énekeltük az erkélyen ülve, a kedvenc söröd társaságában, miközben a gyerekek a nagyszülőknél nyaraltak. Ó, régi szép emlékek!

–  A barátaid eléggé gyilkos tekintettel bámulnak rám – suttogtad bele a fülembe, amikor egy lassabb számra váltott át a dj, és átfontam a karommal a nyakad.

Ricsi és Gergő tényleg ölésre készen álltak nem messze tőlünk. Kicsit komolyan vették a szerepüket, miszerint én vagyok a kicsi hugicájuk, akit meg kell védeni minden olyan személytől, aki veszélyt jelenthet az ártatlanságára. Rád is egy veszélyforrásként tekintettek, csak a te esetedben nagyon is volt okuk erre.

–  Ne foglalkozz velük – vontam meg a vállam.

–  Nem keresnénk egy nyugisabb helyet, ahol kettesben lehetnénk? – ajánlottad fel.

Ha forogtak volna a fejemben a fogaskerekek, akkor rávágtam volna, hogy én nem vagyok olyan lány, aki rögtön lakásra megy. Egyszerűen akkor ismertük meg egymást. Nem voltam naiv, jól tudtam, mik lehetnek a következményei annak, ha kettesben maradunk egy nyugodt helyen. Ezzel szemben én még nálad is jobban vágytam erre.  Veled minden olyan más volt. Mintha kikapcsolt volna az agyam, és inkább lehúzta a redőnyt. Másként nem tudnám szavakkal leírni, hogyan is éreztem magam a közeledben. Biztos voltam benne, más majd rám fogja olvasni, mennyire könnyűvérűen megadtam magad. Tudom, nyálas, meg miegymás, és most a lelki szemeim előtt a fejedet fogod, hogy ilyeneket leírok.

–  Oké, van ötleted? – adtam be a derekam némi habozás után.

Persze, hogy volt ötleted. Már akkor tudtad, hogy a lakásodra akarsz felvinni, mielőtt megkérdezted volna. Amúgy jobb lehetőség volt, mintha az unokanővéremékhez mentünk volna, mert a te kéglid legalább üres volt.

–  A lakásom nincs messze innét, és ha akarod, utána hazakísérlek.

–  Akár most is indulhatunk, csak előtte szólok a barátaimnak, nehogy aggódjanak.

–  Ők is pszichopata sorozatgyilkosnak gondolnak?

–  Nem, csak annyi rosszat hallani a tévében. Féltenek, nehogy valami baj történjen velem.

–  Világos!

A barátaimnak már nem volt ennyire világos, amikor előálltam a nagy tervemmel, miszerint ripsz– ropsz lelépek veled, de nem érdekelt. Még ők sem tudtak eltántorítani tőled, mert nekik fogalmuk sem volt arról, azon a napon mennyi minden történt kettőnkkel. Kicsit rossz belegondolni, hogy az utunk akár ott is külön válhatott volna, csak kétlem, hogy utána ugyanúgy találkoztunk volna, mint jelen esetben. Gondolom, egy részed hálát adna az égnek, ha sikerrel járnak Gergőék, és nem megyek veled. Talán jobban alakult volna minden a te esetedben, de az enyémben kétlem.

Pár perccel később kézen fogva értünk be a lakásodba. Ha szavakkal kellene leírnom, akkor a szemétdomb lett volna rá a legtalálóbb. Hárman laktatok benne, meg volt egy szállóvendégetek is, de egyikőtök sem vette a fáradtságot, hogy kitakarítson. Mindegy volt, mert nem a kupi miatt tettem be oda a lábam. Hozzá kell tennem, hogy a lakótársad vicces táblája, amin a Gyűrűk Ura egyik ikonikus mondata állt, nagyon találónak tűnt számomra. ,,Fussatok, bolondok”

–  Bocsi a kupiért, de reggel óta nem jártam itthon – mentegetőztél.

Közben azon agyaltál, ha jól tudom, hogy elmenekülők– e a látottaktól. Jelentem, meg sem fordult a fejemben. Azért, annyira nem volt vészes a helyzet.

–  Kis részben ehhez nekem is közöm van – kuncogok.

A szoknyámat igazgattam, amit te is rögtön kiszúrtál. Nem tetted szóvá, de a tekinteted sok mindet elárult.

–  Kérsz inni?

–  Igen.

–  Van a hűtőben… –  mondtad az ajtaját kinyitva.

Hallottam, ahogy halkan káromkodsz, aztán jó erősen bevágod.

–  Jó lesz a csapvíz – szólaltam meg vigyorogva.

–  Legközelebb bevásárlok.

Kicsit megdöbbentem a szavaidat hallva. Te tervezted, hogy lesz legközelebb.

Én meg tőled nem messze totálisan elolvadtam. Jó, tisztában voltam vele, nagyon nehéz lenne a távkapcsolat, és álmodni sem mertem komolyabbról, de örültem, amiért terveztél következő alkalmat. Melegséggel töltött el a tudat.

Átnyújtottál nekem egy vízzel teli bögrét.

–  Legközelebb mosogatni is fogok – ígérted meg.

Amúgy az eldobált férfiruhákat leszámítva, igen szép volt a konyha, és a gyorsvizitben bemutatott szobák. Nekem a tiéd tetszett a legjobban. A kis, egyszemélyes ágyad, a szekrényed, az íróasztalod, a széked, a falon a temérdek poszter, meg a sarokban helyet foglaló dobfelszerelés is mind téged tükröztek.

–  Nagyon szép a szobád – dicsértem meg beljebb lépve előtted.

–  Köszi, de nem nagy szám. Egy átlagos szoba, bár az ára egy palotáéval vetekszik a kilátás miatt. Szeretnéd megnézni?

–  Igen – mondtam lelkesen.

Nehézkesen arrébb szorítottad a hangszered darabjait, hogy ki tudjak férni az ajtón. 

–  Csodálatos a panoráma.

Valóban szavakkal leírhatatlan volt, mennyire gyönyörű a kivilágított főváros. Fent a csillagok, tőlünk nem messze a Duna, és kicsivel odébb a Parlament. A lélegzetem is elállt.

–  Hidd el, hamar rá lehet unni, ha mindennap bámulod.

–  Nem tudom, még csak pár perce nézem – vicceltem. – Szóval, nem a cukrászdába viszed a lányokat, hanem felhozod ide?

–  Ha sikerül a holmimat arrébb rugdosni, akkor igen. Szeretek ide jönni, mert itt nyugi van. Nem fázol? Van plédem, ha kell.

–  Az jó lenne, mert kicsit hűvös van itt fent.

A pulóveremet otthagytam a diszkóban nagy bánatomra, de nem akartam visszamenni érte. Helyette küldtem egy nyugtató üzenetet Pankának, és megírtam a pulcsim esetét. Legalább nekem sem kellett aggódnom, ahogy nekik sem miattam. Kata is kapott egy üzenetet, mert neki indulás előtt megígértem, hogy ha nem is óránként, de azért néha– néha dobok egy életjelet bizonyító sms– t.

Te eközben hoztál ki egy plédet nekem, aztán leültél a földre. Melléd heveredtem. Annyira közel hozzád, hogy összeért a karunk.

–  Nem fázol? – kérdeztem.

–  Fasza gyerek vagyok, dehogy fázom! – határozottan vágtad rá.

–  Ha meggondolnád magad, akkor szorítok neked helyet.

Amúgy, amikor elmesélted, hogy baromira fáztál, de nem akartad magad gyengének mutatni, mert elmondásod szerint az rossz fényben tüntetett volna fel, majdnem bepisiltem a röhögéstől. Akkor még tényleg le akartál nyűgözni, pedig már régóta a hatásod alatt voltam.

–  Előbb olvastam, hogy kettő után csillaghullás várható – újságoltad.

Egyikünk sem remélte, hogy a szmogos pesti égbolton bármit is látni fog, de azért jó volt veled várakozni.

–  Addig van tíz percünk. Beszélgethetnénk a dobfelszerelésről, ami eltorlaszolja az ajtót. Bandában játszol, vagy csakúgy hobbi szinten?

–  Gimiben megtetszett egy lány, akit le akartam nyűgözni. Mivel a sportokhoz béna voltam, ezért kellett valami, amivel felkelthetem a figyelmét, így kitaláltam, hogy alapítok egy bandát. Már előtte is felmerült baráti körben az ötlet, de az a lány adta meg a kezdőlökést.  

–  Végül összejött?

–  A lánnyal nem, mert kiderült, hogy egész végig a haverom tetszett neki.

–  Jaj, te szegény!

–  Még véletlenül sem keseredtem el, mert ők tényleg összeillő pár voltak, nekem meg lett egy menő bandám, ami két hónapja oszlott fel.

–  Miért oszlott fel?

–  A szokásos okokból kifolyólag. Nekem nem sok időm maradt a mozis munka mellett. A többiek meg külföldre mentek továbbtanulni. Kicsit nehézkesen tudtuk volna megoldani a próbákat, a fellépésekről nem is beszélve. A keresztapám rágja is miatta a fülem, hogy én miért nem húztam el valamelyik külföldi egyetemre, ahelyett, hogy itt szenvedek. Nyaranta mellékállásban az ő cégénél gürcölök, így kapom az ívet rendesen.

–  Sajnálom, hogy vége lett a zenekarodnak.

–  Ne sajnáld. Gyerekként még könnyebb volt, de huszonöt felett már nem ment úgy, mint régen. A kezdeti lelkesedés is alábbhagyott. 

Nagyon jó érzés volt hallgatni téged, ahogy mesélsz. Beszéd közben néha a kezeddel is mutogatsz, mint én, amikor nagyon ideges vagyok, és másképp nem tudom kifejezni magam.

–  Nézd, egy hullócsillag! – mutattam az ég felé.

Halványan, de tényleg lehetett látni egy kis fénycsóvát, ami átszelte az égboltot.   

–  Kívántál? – hajoltál közelebb hozzám.

–  Igen, de titok, mert akkor nem fog valóra válni – feleltem.

–  Én elmondom, mit kívántam. Azt kívántam, hogy a te kívánságod váljon valóra.

–  Ó, ez olyan romantikus!

Őszintén hiányolom azt az énedet, amelyik képes ilyen szépeket mondani nekem. Ma már csak akkor tudsz romantikus dolgokat duruzsolni a fülembe, amikor el akarsz valamit érni nálam. A csillagok alatt viszont magadtól is ment, nem kellett bokán rúgnom téged.

Kicsit később közelebb hajoltál hozzám, és vártad, hogy elhúzódok– e, vagy sem. Maradtam egyhelyben. Még egy kicsit sem moccantam, nehogy megtörjem a pillanatot. Lehunytam a szemem, amikor az ajkad felfedezte az enyémet. Akkor csókoltál meg életünkben legelőször. Az lett számomra a legemlékezetesebb is. A kezdeti gyengédséget, valami mohóbb vágyakozás váltotta fel, ahogy egyre hevesebben kezdtél csókolni. A számon ott éreztem, azt az édes bizsergést, mikor elhúzódtál tőlem, hogy levegőt vegyünk. Nem sok időt hagytam arra, hogy visszavonulj, mert onnantól én vettem át az irányítást, és viszonoztam a csókunkat. Hidegen hagyott minden kis hangocska a fejemben, miszerint jobb lenne, ha hazakullognék Katához, hátha szüksége van rám. Nem! Ott maradtam veled.

Fogalmam sincs, meddig csókolóztunk kint a teraszon. Csak homályosan rémlik fel hogyan is kerültem az öledbe. Az egyik pillanatban még melletted ültem, míg a másikban már egyre szenvedélyesebben vonaglottam rajtad, egyre többre, s többre vágyva. Aztán nehézkesen, de sikerült felállnod velem. A lábammal átfűztem a derekad, nagyon ügyelve arra, nehogy megszakítsam a csókot köztünk. A befelé menet már nem volt olyan zökkenőmentes. A könyökömet bevertem az ajtókeretbe, ahol megpróbáltál velem botladozva átjutni a nehézségeken. Talán jobb ötlet lett volna, ha leteszel addig, mert a következő pillanatban megbotlott a lábad, és a parkettán kötöttünk ki. Röhögve fetrengtünk a földön, mint két kis tinédzser. Te rajtam, én meg kiterülve, mint egy döglött béka.

–  Jól vagy?

A karodon támaszkodtál meg, és a mentolos leheleted csiklandozta az arcom.

–  Még sohasem voltam ilyen jól, de holnap biztos tele leszek kék– zöld foltokkal.

–  El akarsz menni? Ugye, tudod, hogy nyugodtan elmehetsz, ha akarsz?

–  Maradni akarok.

–  Magam sem tudtam volna, mit csinálok, ha most kisétálsz azon az ajtón.

–  Én tudom, de inkább nem mondom ki.

Újra megcsókoltalak. A kezed vándorútra indult a testemen, az édes száddal együtt, amikor az egyik kissé spicces állapotú lakótársad, véletlenül a te szobádba nyitott be.

–  Bocs, tesó! – kiabálta be a szobába. – Bocs, Vanda!

–  Ki az a Vanda? – szegeztem neked a kérdést.

–  Részeg, azt se tudja, mit beszél. Vanda a haverom barátnője, ne értsd félre, csak rossz szobába akart bejönni.

Én hittem neked. A felesleges harmadik eltűnése után ott folytattuk, ahol előtte abbahagytuk. Az óvszer kibontása után mindent felperzselt a kettőnk csillapíthatatlan vágya. Azon a napon nem csak a testünk vált eggyé, hanem a lelkünkkel együtt a sorsunk is.

Később a szűk ágyadon feküdtünk. A karoddal magadhoz öleltél, én meg a fejemet a mellkasodon pihentettem, és így fonódtunk össze a kis helyen. Mélyen aludtál. Ütemesen vetted a levegőt, a szíved is lassabb fokozatra kapcsolt, miután teljesen kitombolta magát, akárcsak az enyém. Kellett pár perc, mire én is álomba szenderedtem. Teljes boldogságban hunytam le a szemem.

Reggel viszont a telefonom csörgése ébresztett fel. A Mindenhatóhoz imádkoztam, hogy kussoltassa el azt a fránya készüléket, mert még nem akartam véget vetni az édes pillanatunknak. Imáim süket fülekre találtak. A zaj egyre hangosabban játszotta azt a számot, amit Kata vészhívására állítottam be. Te mélyen aludtál, így fel sem tűnt a körülötted lévő hatalmas ricsaj. Csodáltam, amiért képes voltál olyan nyugodtan aludni. Óvatosan kimásztam az ágyból, és megkerestem a készülékemet.  A kijelzője szerint dél is elmúlt már, és hat nem fogadott hívás várt rám Katától. Sejtettem, hogy vagy azért hív, mert nem jelentkeztem nála, vagy mert megindult a szülés. Azonnal visszahívtam.

–  Szia, minden rendben? – szóltam bele.

A vonal túloldalán heves zihálásból kikövetkeztettem, hogy az utóbbi indok volt a befutó.

–  Nem, semmi sincs rendben. Többször hívtalak, de nem vetted fel, és aggódtam miattad.

–  Bocsánat!

–  Úton vagyok a kórházba.

–  Jön a baba?

–  Igen, de valami nincs rendben vele. Gyere be a kórházba, és siess! Nagyon félek!

–  Nyugi, minden rendben lesz – próbáltam nyugtatni.

Miután letettem a telefont, megkerestem a táskámat. A metrójegyek és a pénztárcám is ott maradt a púlóverem zsebében, ezért megkerestem a pénztárcádat. Hiába próbáltalak felkelteni, olyan mélyen aludtál, hogy minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Hideg vízzel meg nem akartalak lelocsolni, mert nem vagyok szadista. Tudom, nem éppen jó emberhez méltó cselekedet volt meglopni téged, azután a felejthetetlen éjszaka után, de szükségem volt pénzre. Egyedül egy tízes árválkodott benne, és egy papírfecnit is találtam, amire felfirkantottam a telefonszámom, meg egy üzenetet, miszerint megadom, csak hívj fel. Jól látható helyre, méghozzá a nadrágodra tettem le a post– it papírt, ahol biztosra vettem, hogy megtalálod. Gyors csókot nyomtam a szádra, majd rohantam ki a szobádból a telefonomban a taxi szolgálat telefonszáma után kutatva. Fájt, hogy így kellett elválnunk, de Katának tényleg szüksége volt rám. Nem hagyhattam cserben, főleg nem egy ekkora horderejű pillanatban. A bejárati ajtót nyitottam volna ki, amikor nekem jött egy eperszőke hajú lány.

A kezében lévő hatalmas papírhalom a földön kötött ki, az ütközésnek hála. Jól el is szégyelltem magam, amiért figyelmetlen voltam.

–  Ne haragudj, hogy nem vettelek észre! – kértem bocsánatot.

–  Te ne haragudj, én voltam a figyelmetlen – magyarázkodott ő is.

Nagyon csinos lánynak tűnt. Amolyan igazi bombázónak, aki smink nélkül is felvehette volna a versenyt bárkivel egy szépségversenyen.

Az egyik srác bentről kijött, és ő is segített a lánynak összeszedelőzködni, majd elköszönve tőlük, a lift felé vettem az irányt. Egy pillanatra még visszanéztem, mielőtt beléptem volna a fémdobozba. A csajszi éppen akkor tűnt el a lakásotokban, előttem meg bezárult az ajtó.

Akkor még nem tudtam, hogy ő a barátnőd, akivel már több, mint három éve jártál. Ha tudtam volna, akkor biztosra veszem, nem emésztettem volna magam azért, amiért elvettem tőled azt a tizezrest. Csak, sajnos, akkor még úgy tudtam, hogy egyedülálló vagy. Hazudtál nekem.